Az utolsó bejegyzés II.

Előzmény: Az utolsó bejegyzés

tenisz

Múlt hétvégén zajlott a cégemnél minden évben megrendezett teniszverseny.

Én is indultam, azzal a kimondott szándékkal, hogy egy kupával térjek haza. Teniszezni ugyan nem tudok, de volt egy tervem. Párosban neveztem be az egyik jól teniszező kollégámmal, ami azonnal megduplázta az esélyeimet.

Az is a malmomra hajtotta a vizet, hogy délelőtt az egyéni meccsek zajlottak, ami alatt jócskán kifáradtak a jobbnál-jobb teniszezők. Amikor sajogni kezdtek a teniszkönyökök, és ropogtak a bokák, már a tenyeremet dörzsöltem, és a pihenő versenyzőknek sóhajtozva mutogattam a távoli felhőkre, hogy „a délutáni párosokra már nem sok értelme lesz visszajönni.”

Amikor aztán eljött a délután, a kollégámon és rajtam kívül csak két szuszogó, minden eresztékében izzadó ősz bácsika vállalta a páros versenyt. Ezen először sajnálkozva csóváltam a fejem, hogy „ennek így nem sok értelme lesz”, de végül azért mégiscsak pályára léptem.

A meccsből nem sokra emlékszem. Párszor talán elhajoltam a hátam mögött ide-oda futkorászó társam visszanyesett labdái elől. Néha szerválnom is kellett, ami nem ment túl jól. Ha minden igaz, meg is sérült közben az ellenfél egyik tagja. Az egyetlen, amire tisztán emlékszem, hogy a meccs előrehaladtával minden vonal közelében pattanó labdánál jól érthetően elkiáltottam magam, hogy „OUT!”, amit talán kicsit túlzásba is vihettem, mert az utolsó párnál már a társam is rosszallóan rázta a fejét. Nem is csoda, hogy a negatív hozzáállása miatt, végül el is vesztettük a meccset.

Hogy ennyi fondorlat és előkészítés után mégis csak az ezüst kupát tudtam hazahozni, azt főleg annak tulajdonítom, hogy mindenki legnagyobb meglepetésére a Mexikóból alig pár napja érkezett új Prezidenténk is jelentkezett a teniszversenyre. Igaz, csak jóval a nevezési határidő lejárta után, amit szóvá is tettem a reggeli gyülekezőkor, de a többiek lehurrogtak.

Amikor Prezidenténk kis késéssel végül megjelent a pályán, mindenki felettébb örült, én azonban kénytelen voltam a délelőtt nagy részét a kijárat melletti sövény mögött tölteni, ahonnan azt figyeltem, hogy mikor tüsszenti el magát. Bár ilyesmi nem történt, az utolsó meccse után elég cudarul festett. Állítólag csak „bemerevedett a térde”, mindenesetre amikor izzadó, vörös képpel odabicegve megkérdezte tőlem, hogy nincs-e kölcsön egy törölközőm, hátrálva vonogattam a vállam, hogy „No English!”

Amikor aztán eljött a búcsúzkodás és kölcsönös gratulációk ideje, próbáltam nem észrevenni a barátilag felém nyújtott jobbját. Hosszú, kínos másodpercekig vadul törtem a fejem, hogy mit csináljak, de aztán persze áttettem a kupát a bal kezembe, és kényszeredett mosollyal kezet ráztam vele.

A Prezidente az mégis csak a Prezidente.

Reklámok

One Reply to “Az utolsó bejegyzés II.”

MINDEN vélemény SZÁMÍT!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s