Ha én egyszer piraha lehetnék

fotó: Cliff

Az a helyzet, hogy van egy régi titkos vágyam. Anyám nem fog neki örülni, de piraha szeretnék lenni. Egészen pontosan azóta tudom ezt, amióta olvastam egyszer róluk.

Van ez a sokféle sztori, hogy isten 7 nap alatt teremtette a világot, meg volt valami ősrobbanás, meg Vejnemöjnen, meg Xenu. Csak összezavarodik az ember ezektől, ezért egyszer egy borongós hétfő délután nekiálltam, hogy találjak egy valamirevaló népet, aminek nincs te­rem­tés­mí­to­sza. Na, ezek a pirahák.

Olyannyira tesznek ezek a világra, hogy nemcsak, hogy nincs te­rem­tés­mí­to­szuk, de a nyelvükben nincsenek szavak a számokra és színekre, nincs jövő és múltidejük, és rekurzív nyelvi fordulataik sincsenek, akármi is legyen az.

Brazíliában élnek a Maici folyó partján, és annyira menők, hogy nem is piraháknak hívják magukat, hanem hi’aiti’ihinek. Elvannak ezek mint a befőtt. A legfőbb értékük a kényszertelenség, vagyis, hogy sose mondd meg senkinek, hogy mit csináljon. Nincs társadalmi hierarchiájuk, vagyis nincsenek főnökök, és az okosok szerint egyfajta primitív kommunizmusban élnek, amiért valószínűleg itt nálunk már rég lecsukták volna az összeset.

Az “életük jobbá tételére” irányuló bármilyen bugyuta törekvés hasztalan. Amikor a bizalmukba férkőzött egyik antropológus Jézussal jött nekik, de kiderült, hogy még sosem találkozott vele, jól körberöhögték, és gyorsan témát váltottak. Valószínűleg a maniókára terelték a szót, mert azt nagyon csípik. Csak pár napra valót termelnek meg egyszerre belőle, mert minek is kéne több.

Egy kicsit félek, hogy kamu az egész.